Talán a levéltárosok közül sem tudja mindenki, hogy szakmánknak milyen komoly gasztronómiai vonatkozásai vannak. Nem arra gondolok, hogy a levéltárakban megbúvó régi iratok mennyi elfeledett, izgalmas étel-ital elkészítési módját rejhetik. Még csak arra sem, hogy a levéltárosok, a hússütők, a sörfőzők stb. közös védőszentjükként tisztelik Szent Lőrincet. De például a székelykáposzta is egy neves, egykori kollégánkhoz, Székely Józsefhez fűződik, vagyis a közhiedelemmel ellentétben semmi köze a derék székelyekhez. Történt egyszer, hogy Székely késve érkezett törzshelyére, a Komlókert nevű vendéglőbe, ahol addigra a konyha kínálata már erősen megcsappant. Szorult helyzetében arra kérte a pincért, hogy a maradék savanyúkáposzta főzelékre öntse rá a pörköltet, és ezt tálalja neki. Előttünk hát a mai székelykáposzta őse, de ebből még aligha lett volna kulináriai felfedezés. A jelenetnek azonban tanúja is akadt, mégpedig Petőfi személyében, aki másnap visszatérve a Komlókertbe már székelygulyásként kérte ugyanezt az alkalmi attrakciót. A hagyomány szerint így indult a közkedvelt székelykáposzta karrierje. Petőfi különben szintén törzsvendég volt itt, az akkori Gránátos, ma Városház utcai kerthelyiséges vendéglőben, ahol gyakran megfordult barátaival.
A debreceni születésű Székelyről (1825-1895) tudjunk annyit, hogy Miskolcon és Pesten jogot tanult, a pozsonyi országgyűlésen Szemere mellett volt jurátus. A szabadságharcban is az ő minisztériumában működött, majd a honvédseregben századosi rangig vitte. Az abszolutizmus idején újságíróskodott a Pesti Naplónál és a bécsi kiadású Magyar Sajtónál, végül idősebb korában Pest vármegye levéltárosa lett.
(Molnár László)